Vajda Eszter: Az Akli Major

(az írás az Örökség c. folyóirat 2007. májusi számának 3-5. oldalain jelent meg)

Van Zirctől alig négy km-re, a bakonyi erdőktől körülölelt csodálatos természeti környezetben, a hajdani Akli pusztán egy majorság: ez volt a zirci ciszterci apátság közel ezer éves múltra visszatekintő egykori udvarháza.

A település eredetileg Akol néven szerepel a bakonybéli apátság 1086-os adománylevelében, de csak a 16. században került az apátság birtokába. A török időkben pusztává vált területre az 1720 körül Zircre visszatérő ciszterciek az apátság újjáépítésével párhuzamosan megkezdték a majorsági gazdálkodás újjászervezését, az Akli major újjáépítését is. A középkori falmaradványok felhasználásával az építkezés folyamatosan zajlott a 18-20. században, ezért a ma látható épületegyüttesen a korai barokktól kezdve, a klasszicizmuson át, az 1930-as évek ipariépület stílusáig, több építészeti korszak is fellelhető.

Bár a latifundiális Dunántúlon akár tíz kilométerenként találunk hasonló léptékű majorokat, Akli több szempontból is kiemelkedik ezek közül. A majordombot befoglaló épületegyüttes, mint a 18-19. századi majorsági gazdálkodás és életforma minden elemét egységesen és megbonthatatlanul magába foglaló kerített udvarház, szinte várként uralkodik a tájon.

Ennek az egységes gazdálkodásnak az elemei: a domb alatti halastó és malom (elpusztult), jegestó, jégpincék, harangláb, gazdasági épületként: nagypajta, három emeletes vörösfenyő magtár, csehsüvegboltozatos kapubehajtó, kispajta, kovács- és bodnárműhely, kocsiszín, csehsüvegboltozatos istállórendszer, sajtház, a lakóépületben: szabadkéményes sütőház, húsfüstölők, konyhák, a földszinten intézői lakás hat csehsüvegboltozatos szobával, az emeleti szinten apáti rezidencia klasszicista díszítőfestéssel, feszített faszerkezetű kupolákkal ellátott barokk kápolna, majd újra lóistállók (elpusztult), kívülebb bikaistálló, ismét kívülebb a fallal kerített gyümölcsöshöz (elpusztult) tartozó gyümölcsőrző- és aszalóház, összalapterületét tekintve több mint 5000 m2.

A rend második világháborút követő felszámolása után a major téesz tulajdonba került. Az intézői lakás szobáiból szolgálati szoba-konyhákat alakítottak ki úgy, hogy a hosszanti folyosót szobánként elfalazták, az ablaknyílásokat áttörték, azokba ajtókat illesztettek, s ezzel döntő csapást mértek a klasszicista homlokzati architektúrára. Az emeleti termekben pártiroda később kultúrház, mozi alakult. Az épületegyüttes folyamatos rongálódását az sem akadályozta, hogy 1958 óta műemléki védettséget élvez.

A 18-20. században tehéntartásra, tejtermelésre kialakított és hasznosított épületegyüttesben a téesz a rendszerváltásig tartotta fenn a tehenészetet. Ekkor a lakóépületben található szolgálati lakásokat és a tehenészetet megszüntették, az épületeket kiürítették s évekig csak krumplit tároltak a falak között. Az épületegyüttes állagmegóvásával ettől kezdve teljesen felhagytak. A sorsára hagyott major 2005-ben előbb magántulajdonba, majd alapítványi kezelésbe került.

Újra és újra felteszik nekünk a kérdést, vajon miért vágtunk bele egy ilyen léptékű embert, családot próbáló feladatba. A válasz ezernyi szállal kötődik a múlthoz…

Első éves néprajz-történelem szakos egyetemi hallgatóként, 1989-ben egy bakonyi túrázás során szembesültem azzal, hogy a számomra különösen értékes parasztházakat, sokszor teljes felszereléssel együtt, ötven, százezer forintért kótyavetyélik el a helybéliek, elsősorban budapesti vevőknek. Mivel volt egy kis megtakarított pénzem, vásároltam egy szép, még eredeti parasztházat Bakonyszücsön. A háznak, amelyet lassacskán felújítottunk, sorsfordító szerepe lett életünkben. Időközben két gyermekem született, ma öt, illetve másfél évesek. Az elsõ gyermek születésekor felmerült, hogy ha előreláthatóan három évig otthon maradok, leköltözhetnénk bakonyszücsi parasztházunkba, annál is inkább, mert párom csak néhány napot tölt Budapesten, a hét többi napján otthon dolgozik. Aztán felmerült, ha már van egy parasztházunk, s van egy üres zsebű, otthonülő néprajzosunk, miért ne foglalkozhatnánk falusi turizmussal. Az ötlet bejött. Elsősorban kisgyermekes családokra "szakosodtunk", teljes körű baba- és gyermekfelszerelést, gyermekfelügyeletet biztosítva. Magam részéről azonnal ráéreztem a falusi vendéglátás örömére, főként arra, hogy szakmabeliként a térségről átfogó földrajzi, agrár- és társadalomtörténeti, néprajzi áttekintést tudok nyújtani vendégeimnek, akik számomra is meglepő módon, komoly érdeklődést mutattak. Ebből a néprajzos lendületből született meg a mára már legendává vált 2004-es kovácstábor, ahol egy ötvös-iparművész kovácsmester vezetésével a pécsi kisképző ötvös tanulói egy hét alatt betekinthettek a szakma alapjaiba, előadásokat hallgathattak, iparművészekkel találkozhattak, és munkájuk nyomán értékelhető kovácsoltvas tárgyak születtek.

Ez az élmény megerősítette azt a több éves szállásadói tapasztalatunkat, hogy a Bakonyra oly jellemző klasszikus gyalogos turizmus mára átalakult, a szállás és az étkezés mellett az idő tartalmas eltöltésére komplex programot kell kínálnunk. Mivel egy ilyen méretű vállalkozás szétfeszíti egy parasztház kereteit, nagyobb épületet kezdtünk keresni. Évekkel ezelőtt, egy burgenlandi biciklitúra alkalmával már felfedeztük a Csellei Mühle nevű aprócska udvarházat, így volt előképünk arról, hogy mit is keresünk. (Ettől függetlenül három megyét bejárva megnéztünk mindent, ami elénk került: kiskastélyt, kúriát, udvarházat, majort. Több mint két éves nekigyürkőzés után végül az Akli majorra esett a választásunk, amely éppen tízszer akkora, mint a nekünk kedves Csellei Mühle.)

15 éven keresztül néztem a majort a távolsági busz ablakából. Hívogató, impozáns kapubejárója a domb tetején újra meg újra rabul ejtette a tekintetemet. 15 éven keresztül akartam felmenni, hogy megnézzem, mi van a kapu mögött. Egy alkalommal fel is hajtottunk, de rémülten hőköltünk vissza az óriási méretek és a lepusztultság láttán. A keresgélés közben aztán erőt vettünk magunkon, többször végigjártuk az épületegyüttest, amely végre megnyílt, megmutatta értékeit.

A hívogató kapunak köszönhetően, spontán módon, újabb és újabb látogatói csoportok érkeztek. Francia példa alapján elkezdtük mutogatni a romos épületet. (Ott a tulajdonos, aki önerőből végezte a család ősi kastélyának felújítását, látogatók érkezésekor letette a szerszámokat, s borsos belépőért végig vezette a kastélyon a társaságot.) Ezt mi is elkezdtük. Beszéltünk az egyes épületek funkciójáról, rendhagyó történelemóra keretében meséltük el a ciszterci rend, a latifundiális gazdálkodás és a major lakóinak történetét. A vezetés kezdettől fogva ingyenes volt, de egyszer egy ózdi festő a tárlat végén zsebembe csúsztatott egy nagyobb összeget. Bevallom, elsírtam magam. Azóta a felújításra elfogadunk adományokat. Az elmúlt másfél évben majortárlat, illetve traktorszafari formájában számos vendéget, 120 kisgyermekes családot, több iskolai- és nyugdíjas csoportot, turista egyesületet, összesen öt-hatszáz főt fogadtunk.

A legnagyobb gond persze a forráshiány. A pályázathoz szükséges legkisebb önrészt sem tudjuk megtakarítani, mert az állagmegóvás érdekében az épületeken zajló, koncepciótlan foltozgatás minden pénzünket elviszi. Bár a beépített anyag minősége, mennyisége, keresztmetszetei miatt (kétméteres falak, 30x30-as vörösfenyő gerendák) az épületek statikailag szinte teljes épségben vészelték át az elmúlt ötven évet, a szerkezetek most adják meg magukat. Egy-egy szeles éjszaka után olykor teljes falszakaszokat találunk ledőlve. Az sem segíti a családi tartalékképzést, hogy az állam még ilyen kiemelkedő műemlékek esetében sem képes lemondani a vételárat sújtó 20%-os ÁFA-ról (itt három millió forint), valamint 10%-os illetékről (itt két millió forint), mely utóbbit hosszú könyörgés után havi negyvenezer forintos részletekben fizethetünk meg. Addig is takarítjuk a kéthektáros udvart, szedjük a több évtizeden keresztül lerakott háztartási hulladékot, sittet, megigazítjuk a cserepeket. Talán kevésnek tűnik, de az ilyen fajta gondosság teljes hiánya vezetett az épületek leromlásához.

További gondunk a lelkiismeretes, megfizethető munkaerő hiánya. Itt is a francia modellel kísérletezünk: a felújítási és karbantartási munkákhoz ingyenes szállás és étkezés biztosításával, egy nap munka - egy nap pihenés alapon, önkénteseket keresünk. Az ötletet az adta, hogy 1992-ben, Chatel sur Moselben önkéntesként vettünk részt egy 12. századi vár felújításában. A helyi gyakorlat szerint a műemlékek körüli munkákra a nyári szünetben elsősorban, de nem kizárólag, külvárosi negyedek szegény sorsú fiataljaiból önkéntes munkaerőt toboroznak. Számottevő közöttük az arab származású fiatalok aránya, akik önkéntes munkájukért cserébe akár az egész nyarat a táborban tölthetik. A láncszerűen felfűzött táborok szervezett nemzetközi csoportok mellett magányosan vándorló kispénzű turistákat is felfogadnak.

A kezdeti mélypont után hamarosan elkötelezett segítőink akadtak. Ráday Mihály személyében rendkívül segítőkész, hatékony mentorunkat találtuk meg. Varga Kálmán elnök úr szintén felfigyelt erőfeszítéseinkre. Nagy szeretettel és tisztelettel viseltetünk Németh Katalin műemléki referensünk iránt, akivel napi kapcsolatban állunk. Azt az általános vélekedést mely szerint a műemléki védettség olyan korlát, melynek következtében az ingatlan kedvezőtlen ingatlanpiaci pozícióba kerül, mi másképp látjuk. Véleményünk szerint az államilag finanszírozott szakemberektől olyan kitűnő szaksegítséget kapunk hivatalból, amelyért egyébként súlyos pénzeket kellene fizetni. A műemléki védettség egyfajta tulajdonjogi védőpajzsot is jelent a hivatallal együttműködő tulajdonosok számára, a szerencselovagok, egyéb pusztító erők nem szívesen húznak ujjat a Kulturális Örökségvédelmi Hivatallal. A major régészeti feltárását, építészeti felmérését és tervezését jelenleg az ÁMRK, ezen belül Koppány András, Thury László régészek, Partiné Samu Viktória, s Hildné Csorba Bernadett építészek végzik. Ezen munkálatoknak az elvégzése teszi lehetővé azt, hogy az alapítvány a felújításhoz szükséges források megszerzésére pályázatokon indulhasson.

A francia tábor felhívta figyelmünket arra is, hogy az ilyen formán működtetett műemlékek a régészeknek, építészeknek, kisegítő személyzetnek helyben megtartó munkahelyet teremtenek, turisztikai vonzerőként panziót, vendéglőt, kávézót tartanak el, eladhatóvá teszik a helyben megtermelt termékeket, feladattal látják el, ezáltal újabb emberöltőkre továbbörökítik a műemléket. Nem titkolt célunk, hogy kellemes életformát, egyben család közeli munkahelyet teremtsünk magunknak és másoknak. Az épületegyüttest méltóképpen helyreállítva, emléket állítsunk a majorsági gazdálkodásnak és életformának, élő szabadtéri múzeumot alakítsunk ki, ahol a látogatók részt vehetnek a major hétköznapi életében, falusi turizmus keretében megszállhatnak a major szobáiban, a rekonstruált műhelyekben kézműves bemutatókat, alkotótáborokat tervezünk. A helyreállítással párhuzamosan, nagyobb szabású történeti monográfia megírásának céljából, megkezdtük a majorra vonatkozó írott források felkutatását, az élő, szóbeli hagyomány felgyűjtését.

Kellemes életformára vágytunk? Hát megkaptuk. A költözés éjszakája borzalmas volt. Sötétség, üvöltő szelek, szakadó eső, kongó termek és folyosók, a napot is elátkoztam, amikor felszálltam a távolsági buszra. Normális vagyok? Egy kicsi gyerekkel, a másikkal állapotosan, számottevőbb anyagi lehetőségek nélkül? Egy év telt el, amíg egyáltalán a szemem fel tudta fogni az épületek méreteit, lábam a távolságokat. De a hajnalok és a napnyugták az első perctől kezdve megejtően szelídek és szépek voltak. Aztán egymás után érkeztek emberek, akik itt születtek, itt nőttek fel, hogy elmeséljék, milyen paradicsomi gyermekkoruk volt. Elbeszélésük nyomán egy varázslatos hely emléke bontakozott ki.

Reggelente, ahogy viszem nagyobbik lányomat az óvodába, hálát adok a sorsnak, hogy ilyen gyönyörű tájban élhetek. Aztán megjönnek a segítőim, irány az udvartakarítás, a kisebbik gyermek egész nap mellettem játszik. Újra és újra feltekintek a munkából, a táj megunhatatlanul gyönyörű. Sokszor fáradt vagyok már, de az emberek előtt nem mutatom, ki kell bírni fél négyig. Megjön az óvodás, megyünk a tejért, a napnyugtát a lábas pajta szalmájába bújva csodáljuk. Vacsora, fürdés, alvás. Az éjszaka csendjében végre nekiülök pályázatot írni. Így múlik el egy nap. Életünkből viszont teljesen hiányzik a stressz.

Néha meglátogatnak "pesti" barátaink. Irigykednek, no nem az épületre, nem a feladatra, hanem az életformára. Verbuválunk. Talán ez az életforma vonzó lehet másoknak is, s így egy újabb értékes épület menekülhet meg a pusztulástól. Az érdeklődőknek címlistát adunk.

Megmentésre váró épület van bőven. Az eredeti nagyállattartás, illetve baromfitartás csődje következtében ezek a majorságok az egész országban veszélybe kerültek, az épületek 1989 óta fokozatosan elvesztették funkciójukat. Ennek megfelelően a műemléki védettség alatt nem álló, az Aklihoz hasonló értékekkel rendelkező majorokat folyamatosan bontják, a minőségi építőanyagokat: extra méretű vörösfenyő és tölgy gerendákat, címeres bontott téglákat, padlástéglákat nyugat-európai várak és kastélyok felújítására szállítják el a külföldi kereskedők. Ezek az épületek olyan gondossággal, mívességgel, esztétikai és anyag igénnyel épültek meg, hogy a puszta állagmegőrző fenntartás minimális költsége hosszútávon bőven megtérülne. Érthető az ellenvetés, minden elhagyott majorságot nem lehet turisztikai, gasztronómiai központtá, önkéntes műemléki táborrá alakítani (érdekes, Franciaországban lehet...).

De gondoljuk meg, hogy mi történik, ha pár év múlva ismét szükség lesz Magyarországon az állattartásra, terménytárolásra. Műszakilag talán jó, de esztétikailag igénytelen lemez-pajták és lemez-istállók szennyezik majd a tájat. Már állnak a példák! Mi magyarok pedig majd Nyugat Európában ácsingózunk a megőrzött, s jól hasznosított udvarházak előtt, s irigykedünk. Ahogyan ez már lenni szokott. A kárpátaljai vörösfenyő gerendáinkat pedig megtekinthetjük az olasz várkastélyokban - 10 Euró-ért.